Annyi fele elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy már elhagytam az utcánkat. Gyorsan visszafordultam, és igyekeztem úgy hazaérni, hogy ne látszódjon rajtam, hogy sírtam. Beléptem az ajtón. Nagyon meglepett, amit láttam: apa sírt. Oda mentem hozzá, és átöleltem.
- Apa! Mi történt? - együtt érzően megsimogattam a vállát, mire ő a kezemre helyezte az övét. Apa nem tudott válaszolni, csak a fejével a konyhai asztal felé biccentett. Oda mentem, és egy levelet találtam.
- Mi ez, apa? - kérdeztem, de erre apám csak még jobban sírni kezdett. Nem erőltettem a dolgot. Elolvastam a levelet.. apámat kirúgták a munkahelyéről. Túl sokat hiányzott a munkából. Na de basszus! Most halt meg a felesége! Apám egy cég marketing igazgatója. Tehát igen fontos ember volt a munkahelyén. És már is találtak helyette valaki mást. Szép. Akkor hogy fogja eltartani saját magát, és Bazsit? Segítenem kell neki.
- Apa.. ez.. szóhoz sem jutok. Még nekik áll feljebb, amiért nem mész dolgozni ilyen tragédia után? Ezt nem hagyom annyiban.. - erre még mielőtt apám kettőt pisloghatott volna, felkaptam a pulcsimat, és szélsebesen kirontottam a házból. Mérgesen elindultam, és meg sem álltam apám cégéig. Ott egy kicsit megtorpantam.. de aztán bementem. Panaszt akartam tenni az igazgatónál. A nagyfőnöknél. A recepciónál bejelentkeztem az irodába, és szerencsémre, az igazgató rögtön tudott fogadni. Bekopogtam az ajtón, és beléptem. Igen.. a tipikus szivarfüst ott lebegett a levegőben, ő meg csak ült a székében, és várta, mivel rukkolok elő.
- Jó napot, Kisasszony. Miben segíthetek?
- Jó napot! Szeretnék beszélni Önnel. Apámról. Hallottam, hogy elbocsátotta. - milyen szépen fejeztem ki magam! És milyen nyugodt maradtam.. pedig belülről majdnem szétrobbantam az idegességtől, és a méregtől.
- Igen. Elhanyagolta a munkát. Nem jött dolgozni. Nem reagált a hívásokra. Tudjuk, milyen tragédia lehet, ha meghal a felesége, de.. - ekkor én közbe szóltam, mert itt elfutott a méreg.
- Tudja? Dehogy tudja! Magának még az anyja is él! Maga nem tudja, milyen, ha az ember azt a személyt veszíti el, aki a legfontosabb az életében! Semmi megértés? Tudom, hogy csak egy 15 éves kis taknyos vagyok, és nem értek a felnőttek nyelvén, sőt, a gondolkodás módjukat sem ismerem. De azt pontosan jól tudom, hogy ha az embernek van szíve, és vannak érzései, akkor egy ilyen tragédia után nem döfnek bele még egyet az emberbe! Tudja maga, hogy számos olyan munkahely van, ahol szabadságra bocsájtják a munkást egy ilyen tragédia után, és még támogatást is kap? Maga meg kirúgja? Szép! - próbált mondani valamit, de nem hagytam. - Most én beszélek! Szóval azt állítja, hogy Maga tudja, milyen érzés ez? Érezte már azt, hogy már nincs értelme az életének? Érezte már azt, hogy olyan, mintha a szíve darabokra törne, és nagyon nehéz összeragasztani? Érezte már azt a magányt, amit most apám érezhet anyám nélkül? Volt már olyan, hogy nem aludt egész éjszaka, csak várta, hogy bejöjjön a szerette a szobába, lefeküdjön maga mellé, megcsókolja, aztán összebújva elaludjanak? Apám is csak vár, és vár egész éjszaka.. de anyám nem jön. És én? É meg csak azt várom, hogy bejöjjön a szobámba munka után, nyomjon egy jó éjt puszit a homlokomra, beszívjam az illatát, aztán elmenjen aludni? De nem jön. Nem tudom beszívni még egyszer utoljára az illatát. Nem nyom jó éjt puszit a fejemre. És nem megy el aludni.. Érezte? Ha érzett már ilyet... és ezek után képes a munkával foglalkozni. Akkor kirúghatja az apámat! Addig meg gondolkozzon el, hogy ott egy három hónapos kisbaba, akit el kell tartani. Ott van ő maga is, és én is. Csak annyit kérek, hogy gondolkozzon el. Nem többet. Viszlát. - felálltam a székből, és könnyes szemekkel becsaptam magam mögött az ajtót. Nem bírtam megmozdulni. Le rogytam az ajtó előtt, és elkezdtem zokogni. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg ott ültem. De láttam magam előtt leforogni az életemet. Mintha egy nagy gombóc ragadt volna a torkomban. Nem kaptam levegőt. Aztán kinyitódott a hátam mögött az ajtó.. kilépett az igazgató, megfogta a karomat, és segített felállni. Az erőm elhagyta a testemet, így majdnem visszaestem a földre. Úgy éreztem, ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Végre kijött belőlem minden, ami bántotta a gondolataimat. Kiadtam magamból. Erőt vettem magamon, és figyeltem, mire készül apa főnöke. Vett egy nagy levegőt, és belekezdett:
- Őszintén sajnálom, ami történt. Hidd el. Talán rosszul fejeztem ki magam azzal, hogy tudom, mit érzel. Mert nem tudom. Nagyon meglepődtem ezen a fejmosáson, de rájöttem, hogy ezt nem gondoltam át alaposan. Tudnál szólni az apukádnak, hogy ha még nem késő, de holnap reggel várom az irodámban? - sikerült volna? És még jobban zokogni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy sikerült. A főnök úr odajött hozzám, megfogta a vállamat, és azt mondta, minden rendben lesz. Ez meg nyugtatott. Felálltam, biccentettem a fejemmel egy olyan: "kösz hogy meghallgattál és viszlát" arc kifejezéssel, és elindultam haza. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. A gondolataim nem hagytak nyugodni. Nagyon sok kérdés merült fel bennem. Miért kellett anyunak ilyen korán elmennie? Miért kellett így kiöntenem az érzéseimet ahhoz, hogy ez a barom megértse tettei következményét? "A szavaknak súlya van!" - jutott eszembe, amit anyám mondogatott kiskoromban, mikor a sok veszekedésemben mindig csúnya dolgokat vágtam hozzá apához. És igaza van. A szavaknak súlya van. Az én szavaimnak is súlya lett. De nem rossz értelemben. Ránehezedett az igazgató érzelmeire, és megértette a mondanivalómat.
Hazaértem. Bementem a lakásba. Apa még mindig ült a kanapén, és sírt. Mikor megérkeztem, felkapta a fejét, odajött hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Még egyszer el ne merj így rohanni itthonról! Világos? Nem hiányzik, hogy miattad is aggódjak! - súgta a fülembe.
- Apa.. - kibújtam az öleléséből, a szemébe néztem, és belekezdtem. - miattam nem kell aggódnod! Tudok vigyázni magamra. Különben meg, hagyd abba a sírást! Holnap be kell menned az irodába. Hívatott a főnököd. Holnap reggel. Nem kell dolgoznod. Csak beszélgetni szeretne veled. De nem veszítetted el az állásodat. - apám szeme felcsillant, és hirtelen büszke tekintetek meredtek rám.
- Hol voltál? Hogy csináltad?
- Az maradjon az én titkom, de semmi törvénybe ütközőt nem tettem! Ne izgulj! - azzal szorosan magamhoz öleltem, beszívtam az illatát, és talán csak percekig álltunk ott.. de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
